EUR, Swing és StreetFood

A mostani hétvége a nutelláé, egyéb finomságoké és a 50-es 60-as éveké volt!

Róma egyre jobban nyitja meg magát előttem, már nem csak azt a Rómát látom, amit szeptember végén. Egyre több turistamentes helyen veszek részt, ami igazi olasz érzést ad. Az itteni olasz ismerőseim is kinyitották a szemem s magam is látom a sok negatív oldalát. Kosz, kevés zöld, káosz, már sajnos a hideg is a szobámban, mivel csak novembertől fűtenek...Általában arra panaszkodnak, hogy kevés a pénz és még a sulit is fizetniük kell. Egyik énekes barátnőm meséli, hogy ő már rég családot alapítana (10 éve húzza az egyetemet), de nem tud, mert nyakán a suli a kötelező kiadásokkal s dolgoznia kell, hogy mindent betakarjon. És akkor még el sem kezdett a szakmájában dolgozni. Másik, hogy mindenki albérletben lakik összenyomva más emberekkel. Azoknak is ezt kell előnyben részesíteni, akik már kinőttek a diákéletből, egy ideje már dolgoznak és valahol le akarnak telepedni. Otthonra vágynak. De ezt nehéz elérni, ha mindig osztod idegen diákokkal a konyhád meg fürdőszobád és olyan mintha kollégiumban laknál. Egy 30 éves ember lehethogy már nem erre vágyik. De itt ez normális. S még albérletet is néha nehéz találni. Giusi pedig panaszkodik a könyvek árára (mert itt minden könyvet megveszünk s nem használjuk a könyvtárat), a maffiára, ami egész Olaszországra kiterjed, arra, hogy mindig csendben kell maradnod, még akkor is, ha valakit megölnek előtted…mert másképp a te családod lehet a következő s arra, hogy mennyire nincsenek értékelve a helyi falvak, telis-tele antik építményekkel. A legtöbb pénz a turisták által felkeresett helyekbe megy. Meghívott hozzá, hogy majd nézzem meg a faluját, miután megtudta, hogy szeretem a régi Assisi-stílusú helyeket. Szóval Róma sem mindig csak romantikus-naplementés kilátás a Forum Romanumra meg fincsi pasta jó borral.

Mindezeket félretéve a hétvégén több rendezvényen is résztvettünk. Twist and Shout! 50-es 60-as évekes party, mely természetesen jobban tetszik mint egy péntekesti house buli, ami minden sarkon található. Volt élő zene, dj és ingyen fodrász! 

Genekkel

És ez az EUR negyedben volt, amit eddig még nem ismertem. Napközben azt mutatta meg nekem Claudia. Mussolini tervezte még és eredetelig egy expo lett volna itt. Azóta itt maradtak a fasiszta épületek és Róma modernabb része. Több zölddel dejódejó és fehér, négyszögű épületekkel.

STREEAT – Food Truck Festival, ami igazi fesztivááááááálos érzést adott. Mintha Pohodán lennék. Olyan igazán jó, hangos zenével. Mindenhol szimpatikus emberek, autócskák, amikben árulták a fast-foodot és végre kilátás az égre! Ez olyan ritkán van itt Rómában, hogy csak felnézek és látom messzi-messzire a gyönyörű tiszta eget. Én venezuela-olasz kombinációt ettem, kézműves sörrel (ahogy Anna mondta) és gofrival.

És végül a vasárnap estém a Vintage Market-tel zártam, ami egy tisztaszupi helyen van. Végre megtaláltam a clubos otthonom, ahol kedvemrevaló koncerteket rendeznek! 

Elmúlt hetek

Kint ülök a napocskán Villa Mirafiori előtt, október, 17 fok.

Megfelelő idő, hogy kicsit összefoglaljam az előző heteket.

Ez már a második hét, hogy elkezdődött az egyetem. Lassacskán beindult és most már azon kapom magam, hogy minden órán átvettük az első 20 oldalt és itt az idő, hogy én is elkezdjek olvasni. De nehéz mindent jól beosztani.

Gyorsan ecsetelem, hogy hogyan is működnek itt a dolgok. Létezik a nagy egyetemi városka, ahol több karnak van a székhelye. Bölcsészek, orvosok, fizikusok, matekosok, jogászok együtt járnak ebédre a menzába (csak 3e és van primo, secondo és desszeeeert!!!). Ide járok én is nagyrészt, ha nem németem van a Villa Mirafioriban. Ez egy csodahely, mármint a Mirafiori. Ahogy a neve is elárulja, tele virágokkal, fákkal és egy régi igazi mediterrán színű épülettel. Itt tanuljuk a nyelveket.

Erre a szemeszterre 4 kurzust vettem fel, ami a valóságban 11 kétórás előadásnak számít. Sorpresa! Erre én sem számítottam igazából. Itt fokozatosan derülnek ki a dolgok. Egy kurzus kb. egy előadásra és négy szemináriumra oszlik. Ez pont a németem esete. De ami megnyugtatott, hogy rájöttem, érdemes Pozsonyban idegennyelveket tanulni, mert jól tanítják! Ez az utóbbi két hónapos tapasztalatom. Persze nem a Yale, de Rómához képest eléggé jó színvonal van nálunk. Az idegennyelveket illetően. Szóval amig kicsit unatkozok a németeken és titokban olvasom a goethes cuccaimat a munkámhoz, olaszon teljesen kinyiffantanak. Járok általános lingvisztikára, glottológiára-linguistica storica és olasz irodalomra, ahol Dantet kéne olvasni. Olaszul. Ezek már a problémák. Meg hogy nem tanultam eddig se latinul, se görögül és a szanszkritot sem értem. Hupsz.

Amellett, hogy izgulok, hogy fogok mindent megtanulni/megérteni, csomószor el is felejtem a kötelességeket. Például, amikor énekkaron már a 12. karácsonyi dalt tanuljuk a decemberi koncertünkre vagy amikor Jazz Big Banden énekelem a "meravoglioosooo tu sei per mee"-t. Nagyon szeretem a szerda estéket is a Shekinah csoportban, ahol olvasunk a nagy ószövetségi személyekről és kicsit megízlelem a jezsuita lelkiséget és meditációkat. Szereztem magamnak olasz Bibliát! Hasonlítgatok.

Lakótársnőmmel továbbra is együtt töltjük nagy boldogsággal és nevetésekkel a késő esteket-kora reggeleket a kotyogó társaságában és e héten még Marlenkával is.

Mert, voltam otthon!!! Csudajó Róma, élvezetes, gyors. De mégis, otthon, az otthon. Olyan jó volt legalább három napra érezni azt az igazi hideg őszt Pozsonyban. Találkozni családdal, barátokkal és feltöltődni.

A héten pedig találkozni otthoni személyekkel Rómában. Mindkettőért hálás vagyok!

Most pedig jöjjön egy-két turistás kép.

Futok megvenni a caffetteriába a napi pizza-adagom. Aztán Deutsch.

Ciao Francesco! - egy nappal a szinódus előtt

Igen, életemben először láttam Ferenc pápát!
Nem csináltam vele selfiet, nem integettem neki, nem is ugráltam kiabálva.

Csak csendben álltam, egy kevés boldogságkönnyel a szememben, mert azért mégis milyen jó ott állni az emberekkel teli Szent Péter téren és végre látni élőben ezt az annyira bölcs és kedves bácsikát. Még ha nem is tűnik úgy (bár remélem, tévedek), nagyon értékeltem a pillanatot. Ha még hozzáadjuk azt, hogy mindenki, aki ott volt azért ment a térre, hogy imát mondjon a családért, még teljesebbé válik az érzés.

Imavirrasztáson vettünk részt a napokban megkezdődött szinódusért.

(Vatikánban van ingyen wifi! ezt nem mindenhol kínálja Róma.)

Gen2

Milyen jó érzés családban lenni.
Az utóbbi napokban ezt élem meg, bár az igazi családomtól messze vagyok. Még jobb érzés egy olyan családban találni magad, ahol csak pár napja/hete ismered a tagokat és mégis olyan mintha...(és most egy tényleg megélt élmény. nem csak valakitől eltanult bölcsesség)...már évek óta ismernénk egymást!
Örülünk egymásnak-együtt mint a kicsik, beszélgetünk, ki hogy van. Igazi, őszinte, szívből fakadó öröm!

„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)

Ahogy már említettem, amikor idejöttem Olaszországba, nagy segítségemre volt a Fokoláré. Az első pillanattól kezdve ott voltak mellettem és segítettek. Bekerültem a gen házikóba és ott laktam velük egy héten keresztül. Ez pedig egy hatalmas nagy ajándék és élmény volt! Elena, Ele és Anna Chiara. Teljesen más egyéniségek és mégis valamiben egyek voltunk. Ott aztán kényeztettek mindenféle olasz ételekkel, segíteni próbáltak, amikor próbáltam megérteni az olasz rendszereket és megértőek voltak, amikor kerestem a szavakat. Megtanítottak, hogyan kell igazi espressót csinálni mandulatejjel, hogy a pasta készítésénél kell egy kis cukor is, akkor kapja meg az igazi ízt (szicíliai tanács) s arra is rájöttem nekik köszönhetően, hogy milyen finom a zöldség (spenót, bab), ha jól el van készítve. És még csomó nevetés, együtt töltött percek velük és a gen2 többi tagjával.

Amióta elköltöztem tőlük még mindig hetente találkozunk. Múltkor vacsorázni indultunk a Monti-negyedbe, a héten pedig egy nagy pizzázás volt a gen házikóban. Állandóan új arcok csatlakoznak és alig győzöm megjegyezni a neveket. Amikor meg elkezdik az igazi olaszos konverzációkat...akkor sajnos még mindig érzem, hogy külföldi vagyok. :D De ez így van rendjén. 

Szóval teljesen rájöttem, hogy sokkalta könnyebb átadni magadat a boldogságnak és a szeretetnek. Amikor jönnek a nehezebb percek, el kell azokat távolítani és rögtön beledobni magad mások szeretésébe. A legjobb érzés, amikor van minek örülni..és mindig van. Mert mindig jönnek új és új emberek, még újabb helyzetekkel. Ezek a váratlan találkozások adják az energiát. 

Majd még fogok feldobni pár kedvenc gondolatot Chiara Lubichtól, amik segítettek a napokban. Most nincs nálam a könyvecském.

Első szombat az új otthonban, első megfőzött olasz pasta!

Nekem tényleg ez az első lehetőségem hosszabb időre máshol lakni mint otthon ( az egy hónapokat Assisiben és Tübingenben nem számoljuk!).
És annyira nagyszerű! Megbeszélni, ki, mit, mikor vesz, ki, mikor takarít. Ezek az aprócska banális dolgok most nagyszerű örömmel töltenek el! Rögtön lerohantam az új lakótársnőmet ötletekkel, hogy csináljunk faliújságot, táblázatokat a munkamegosztásról. Sőt, már a karácsonyi díszítésen is gondolkodtam!

Csupa új dolog, ami alakít.

Meg is főztük együtt az első olasz ebédemet. Ecco, spaghetti alla carbonara con la birra!

(az íze kicsit bryndzové haluškys, de mégis olaszos.)

VeniVidiVisit e la cosa Erasmus

Ahogy belépsz ide, tényleg pörög az élet.

Az egész hetes Welcome Week után már több kérdés megválaszolódott bennem és picit kezd eltűnni az a kezdetleges bizonytalanság. Hála.
Welcome day della Facoltà, nemzetközi kávézás, MuSa bemutató-koncert, workshopok arról, hogy működnek a vizsgák, milyenek a közlekedési lehetőségek, hol kereshetünk lakást...Ezt mindet egy tálon kínálták. Bemutatták a Sapienzán működő társulatokat, kultúrális csoportokat, volt Tandem-est, ahol olaszozhattunk sör mellett. S természetesen egy ESN által szervezett WelcomeParty is.

Állítólag az Erasmus egy új lovestory kezdete, életed legjobb lehetősége. Ezt hallottuk minden nap.

Nekem két maradandóbb emléket adott a hét.

MuSaJazz próbán vagyunk. Csomó zöldfülű s hallgatjuk, ahogy játszák a Aguas de Marcot. Erről rögtön eszembejut a Corcovado meg az Ipanema és Jobim. Ez még csak az első meghallgatás, lehethogy a végén majd mindnyájan együtt fogunk zenélni. Mindenki a sajátján. Az énekeseknek ajánlják, hogy vegyenek részt a blues vagy klasszikus kórusok próbáin. Sétálva hazafelé megegyezünk egy brazil gitárossal, hogy természetesenbiztosan majd valamikor a fél év alatt dobunk egy bossanovát együtt. Milyen jó! Azóta is küldi a szebbnél szebb ritmusú portugálos dalokat.

Az egyik késő délután-este figyeltem hazafelé jövet Trastevere-ből, milyen szépen tükrözi vissza a Tiberis vize a napsugarakat. Idegenvezetésen voltunk ebben a negyedben. Igazán római! Kis utcácskákkal, templomokkal, eldugott fagyizókkal. Annyi minden van ott, ami még felfedezésre vár! Azt mondják, ez volt Rómának a keresztény része. A folyó másik felén éltek a pogányok. Szóval itt éltek, alakultak az első római keresztények. Csak pár képet sikerült készítenem, mert ismerkedtünk a séta közben.

Első római érzések

Megérkeztünk Rómába. Kint tűző nap, 30 fok és hatalmas tömeg.

Persze mindenki tudta, hogy merre van s merre kell mennie. Csak mi vártunk valakire, egy ismeretlen jószívű, mosolygós bácsira, - ezt már tudtam előre - aki aztán kimentett a tanácstalanságból. Ilyenkor érzed, mennyire jó, ha az idegen érzések közepette valaki jön és felkarol, annak ellenére, hogy életében még sosem látott. Ez a lényeg! :) Nem is ismer, de máris...és a további napokban ez a tapasztalat csak folytatódott. 

Ő vitt el drága lakótársnőimhez, a gen2 casettába. Az itteni napokról majd külön, később. Megérdemelnek egy egész bejegyzést! Veramente. 

Először muszáj volt megszoknom a környéket. Hogy nincs corny cafés karamelles kávém, nem látok annyi pékséget, nincs is majdnem. S hogy bárba nem este mész, hanem ott kezded a napot, esetleg ott ebédelsz. Teljesen más. És hatalmas! Még annál is nagyobb. Nem tudom. Egyszerűen óriási ez a hely. El sem tudtam eddig képzelni, milyen ekkora helyen lakni. Az emberek is csak nyüzsögnek. A metró. Valami furcsa érzés, amikor 20 percen keresztül összenyomva vagy rengeteg turistával. Mindenki szeretné látni a Colosseumot, a Szent Péter-bazilikát, a Fontana di Trevit és így tovább. Minden nap mindenki szeretné látni és ezért ott vannak azon a metrón, amin azok is, akik munkába mennek vagy suliba vagy mint én, csak úgy élvezni akarják a római hangulatot. 

Ennek köszönhetően kerültünk el a Szent Pál-bazilikához. Csak kiváncsiságból, hogy miért is az a megálló neve,´Basilica di San Paolo´. Biztos valamiért. Ahogy kiszálltunk a metróból, nem is lehetett látni, hogy itt valaha is létezett egy bazilika. Végül csak egy kis toronyt pillantottam meg. Elindultunk felé. Már egy templomot láttam. De hogy ezután mi történt!

Bent volt maga a Hatalmasság. Oszlopok, amelyek ámulatba ejtettek. Én nem is tudom ezt leírni. Ott volt Szent Pál szobra és a hatalmas bazilika, azokkal a nagy fehér oszlopokkal. Csend volt és félig üres. Nem volt turistás. Valami autentikusat éreztem és a jelenlétét. Itt ragadott el igazából a minden és éreztem valami olyat mint tavaly Assisiben. Időt a csendre. Nagy élmény!!! (S most eszembe jutott. Kicsit olyan is volt mint a Herkulesben. Nagyon herkuleses.)

Azért jó itt lenni a mindennapokban, mert minden nap látok valamit, ami tetszik. Otthon is így van. De ez most új. :)

Például.

Milyen jó lenne a város közepén egy ilyen teraszon élvezni a napot:

Vagy vacsorázni egy római szűk utcácskában:

Esetleg minden nap ebéd után kappa caffè-t inni? (espresso+nutella+ tiramisu hab)

Ilyeneket éreztem az első napokban. Persze, csak zek, színek, illatok foszlányai az itteni életből.